Az Erdélyi Római Katolikus Státus marosvásárhelyi főgimnáziumának rövid története

Bereczki Gyöngyvér

Az Erdélyi Római Katolikus Státus marosvásárhelyi főgimnáziumának rövid története

Bevezető

Az utóbbi évek mélyreható társadalmi változásai, hosszas elnyomás után az egyház társadalomban elfoglalt helyzetének viszonylagos javulását és megszilárdulását eredményezték. A Kolozsvári Babeş-Bolyai Tudomány­egyetem keretében a laikus hallgatók számára Római Katolikus Teológia Kar létesítése, a felekezeti oktatás Szemináriumi Líceumok felállításával történő újraélesztése, de mindenekelőtt a hajdan államosított egyházi iskolák visszaszolgáltatásának reménye, a figyelmet a felekezeti iskolák jelenlegi helyzetéről, azok dicső múltja felé fordította.

Kutatásom célja az Erdélyi Római Katolikus Státus-intézmény szociális és kulturális hatásának bemutatása az általa építtetett és fenntartott maros­vásárhelyi főgimnázium építés- és működéstörténetének felkutatása és hatásának bemutatása által.

A Státus, az Erdélyi-, 1932-től Gyulafehérvári Római Katolikus Püspökség, sajátos történelmi fejlődésének eredményeként kialakult autonóm szervezete, mely a helyi egyházban küldetését intézményes keretek között, sajátos módon próbálta megvalósítani. Évszázadokon át az erdélyi kato­likusoknak, a püspök vezetése alatt és jóváhagyásával, klerikus és világi tagokkal működő legfőbb intézménye.

A modern kori Státus intézménytörténete, gyökereiben az erdélyi fejedelemség idejére nyúlik vissza. A 16. század közepétől a Diploma Leopoldium kiadásáig Erdélynek nem volt helyben székelő katolikus püs­pöke. Mivel ebben az időben a katolikus klerikusok nem képviselhették magukat az országgyűléseken, a katolikus hiten maradt főurak, mint az erdélyi katolikusok megszemélyesítői (status) jelentek meg az ország­gyűléseken és védték a katolikus érdekeket. Az Erdélyi Római Katolikus Státus kialakulás-történetéből adódóan itt, az egyetemes Katolikus Egyház ilyen jellegű gyakorlatát messze megelőzve, az egyházmegye munkájában a világi keresztények is felelős módon részt vállaltak. Az intézményi felépítése két részből állt: az erdélyi katolikusok egyetemét képviselő Státus-gyűlésből és a katolikus önkormányzatot adminisztráló igazgatótanácsból. Mindkét szervezetnek törvényes feje a gyulafehérvári püspök, akinek a jóváhagyása szükséges volt minden lényeges döntés meghozatalához. A Státus elsősorban a vagyoni ügyek intézésével, az iskola és az alapítványi vagyon kezelésével, a tanító- és nevelőintézetek fenntartásával, valamint a tanítás és nevelés ügyei feletti intézkedés és az egyháznak kifelé való képviseletével foglalkozott és fejtett ki széleskörű áldásos tevékenységet.

A Státus főgimnáziumokat működtetett Brassóban, Csíkszeredában, Gyulafehérváron, Kézdivásárhelyen, Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Székelyudvarhelyen. A Státus igazgatótanácsa rendelkezett az intézmény összes vagyoni, tanítási és nevelési ügyei fölött, anélkül, hogy valaki ezt a jogát a 19. század vége előtt kétségbe vonta volna. Ekkor, amint a marosvásárhelyi főgimnázium történetének példája nyomán látni fogjuk a Vallási- és Közoktatási

Az egyház szerepe az oktatásban

Szent István, első apostoli magyar király, kiváló uralkodói bölcsességről és előrelátásról tett tanúságot, amikor nemzetét a kereszténység nyugati ágába bevezette. Vallást adó és kultúrateremtő működése során nemcsak püspökségeket, plébániákat alapított, lelkészi állásokat szervezett, de azokat bőkezűen javadalmakkal is ellátta. Szent és tudós férfiakat és nőket, férfi és női szerzetesrendeket hívott meg, kolostorokat építetett „és azokban a tudomány tanítószékeit állítja föl”[1].

A kereszténység mindig nagy jelentőséget tulajdonított a nevelésnek és az oktatásnak. „az iskolát az egyház előcsarnokának – leányának – tekint­vén, annak vezényletét, igazgatását mindég önmaga kezelte; így keletkeztek honunkban a mohácsi vész előtti időben a plébániai, kolostori s székes­egyházi iskolák”[2].

Ezek az iskolák azonban a százötven éves török uralom alatt elpusz­tultak, gyakran a községekkel vagy városokkal együtt. A haza védelmével elfoglalt nemesség sem az országgyűlés, sem pedig a vármegyék szintjén nem ért rá, hogy a tanüggyel foglalkozzon, ezt a munkát az egyház főpász­torai teljesítették, ezek vették gondjaikba az ifjúság nevelését és oktatását.

A reformációt követő időben, az Erdélyi Fejedelemségben, a katolikus egyház – amennyiben Erdélyt a „tolerancia országának” tartjuk – szá­munkra ma már megmagyarázhatatlan módon szorult vissza, mindössze néhány székelyföldi plébániát és néhány hitében megmaradt nemesi családot tudva soraiban.

Ebben a társadalmi, politikai és vallási miliőben, a kihalásra ítélt katolicizmus megsegítésére hívta be az országba a katolikus vallásban megmaradt Báthori István erdélyi fejedelem, későbbi lengyel király a frissen alakult jezsuita szerzetesrendet. Saját megfogalmazása szerint „A Jézus Társaság csoportjára leginkább azon okból gondoltunk, mert ez már csaknem valamennyi keresztény népnél tanúbizonyságot tett a jámborságban és az oktatás munkájában való serénységéről, sőt ennek hasznáról is, mely mind az egyházra, mind az államokra itt is, ott is háramlott.”[3]

A Státusban szerveződő laikusok és klerikusok fellépése mellett a jezsuita rend Erdélybe jövő tagjai mentették meg a katolicizmust a hosszú ideig sajátosan értelmezett, és napjainkban mértéken felül értékelt erdélyi vallási tolerancia malmából.

A jezsuita rend, mely legfőbb feladatának az apostoli szolgálatot, a papság képzését és az ifjúság nevelését tartotta, Kolozsváron, Gyula­fehérváron, Székelyudvarhelyen, majd első megjelenése után mintegy száz­ötven évvel Marosvásárhelyen is gimnáziumot hozott létre, melyben „Vilá­gias jellegű műveltséget adtak, azonban egészen egyházias szellemben”[4].

A sajátos erdélyi tolerancia másfél évszázada alatt katolikus szem­pontból a vallás megmentését jelentő jezsuita rend szerepében, a 19. századi történetírás és főként a protestáns véleménybe igen mélyen beívódott életérzés, a Habsburg hatalmi önkény végrehajtását, a rend tagjaiban pedig a nemzet árulóit látta és láttatta. Ez mára oda változott, hogy a jezsuiták a nemesi rendiséggel, annak Habsburg-párti változatával fonódtak össze.[5] Az alábbiakban a marosvásárhelyi katolikus egyház és oktatás megszer­vezése példáján igyekszünk rámutatni arra az emberfölötti áldozatra, melyet a jezsuita rend tagjai a reformáció által megsemmisített közösségben az egyház és a nemzet javára tanúsítottak.

Az oktatás első csírái Marosvásárhelyen

Marosvásárhely város keletkezésének körülményeiről igen kevés infor­máció áll rendelkezésünkre. Karácson Márton marosvásárhelyi gimnáziumi igazgató a fentebb idézett 1890–91. évi gimnáziumi értesítő 6 oldalán arról számol be, hogy jelentős adatokat lehet találni „a nevelőház ’domus históriájában’, a mely adatokat néhai Zsomori István gyűjtött össze. E feljegyzések szerint az 1333. évi pápai tizedjegyzékben „de novo foro siculorum”, Székelyújvásárhely olvasható.[6]

Az egyetlen székelyföldi „libera regia et murata civis”, azaz „szabad királyi, kerített város”, a székely nemzetnek politikailag is központját képező Székely- vagy Marosvásárhely hét falu egyesüléséből létesült.[7] A város központját jelentő vártemplom és kolostor 1230-tól 1440-ig a domon­kosok, 1440-1446-ig a minoriták, majd 1446-1556 között pedig a feren­cesek tulajdona volt.[8] Marosvásárhelyen a hitújításig a vártemplomon kívül még három templom létezett. A Mohácsi vész, mint az élet más vetületeire, az emberek hitéletére is nagy kárt hozott. Mindenek előtt az ezt követő és a reformációban jelentkező hitbeli meghasonlás súlyos következményekkel járt, és a legsajnálatosabb, hogy az egyház hosszú időre elveszítette jótékony befolyását az iskolákra. Az új hit követői minden deklarált tolerancia ellenére engesztelhetetlen gyűlölettel nyomtak el minden katolikus intézményt. Az 1556. április 24. napjára, Kolozsvárra összehívott parciális gyűlés döntése nyomán, mely a monostorok és egy­házak javait (Bona et Jura possessionaria Haereditatesque) a lokumtenens (helytartó) megbízható emberére bízza[9], Marosvásárhely tanácsa alkal­mazkodott a döntéshez és határozatait még azon 1556. augusztus 6-án végrehajtotta, kiutasítva a Szent Miklós plébániatemplom, ferences vár­templom, szentkirályi pálos egyház papjait, szerzeteseit. A lutheránus hitre tért gyulafehérvári kanonok és káptalani iskolaigazgató, Kálmáncsehi Sántha Márton vette birtokba a katolikus intézményeket.[10]

A katolikus hitélet és az iskola Marosvásárhelyen, de az egész erdélyi katolikus önkormányzat, a Státus is, mintegy százötven év után I. Lipóttal állt talpra.[11] A fő- és középnemesség egy része a vidéken mégiscsak hű maradt hitéhez és kérték egy pap kihelyezését Marosvásárhelyre. Meg­kapják az agg Székely Zsigmondot, aki öreg is, meg is keseredett, és sem lelki, sem pedig fizikai ereje nem volt az ügy kézben tartására. De belátja korlátait és nagyszerűen döntött, amikor 3 évi lelkipásztorkodás után, 1702-ben, a kolozsvári tanítással foglalkozó jezsuita rendet hívja segítségül.[12]

Jezsuita-korszak a marosvásárhelyi iskola-történetben

A jezsuita szerzetesek ebben az időben igen híresek voltak a tudo­mányban, műveltségben és életszentségben való jártasságuk miatt, és a kolozsvári rendház iskolája Magyarország egyik legtekintélyesebbje volt. Ezt a rendházat és iskolát Báthori István, erdélyi fejedelem, későbbi lengyel király alapította, hogy az erdélyi katolikus ifjak „közül, akik a Szentírás és a magasabb műveltség tanulmányozásában nevelkedtek, egyesek a val­lási ügyek intézésére, mások a polgári ügyekben való működésre váljanak alkalmasabbá”, mert „nemzetünkbéli emberek ezen dolgok eléréséhez arra kényszerültek, hogy nagy költséggel igen hosszú külföldi utazásokra vállalkozzanak, hiszen Erdélyben sem, de még Magyarországon sincsenek kollégiumok vagy bármilyen akadémia”.[13] A marosvásárhelyi missióval ideiglenesen Endes Istvánt, a logika jeles professzorát bízták meg, aki 1702. szeptember 23-án meg is érkezett a városba. A Domus Historia szerint „a városban néhány öreg, már a sír szélén álló katholikus férfit és nőt talált”[14].

A mai plébániatemplom helyén akkor egy nemesi ház volt, a Boér Simoné, aki 1702. októberében ajándékba adta házát örök időre, saját gyermekeitől is soha vissza nem vonható módon.[15] Egyik szobát hama­rosan kápolnává alakították ki, azután iskolát nyitottak, amelybe nagy számban érkeztek az ifjak, a romai katolikusokon kívül számos görög katolikus, sőt kálvinisták is.

A nagy családok is lelkesen részt vettek, mint Gróf Petki Dávid és neje Zichi grófnő, Torma Jánosné, Jósika Samu, Sóspataki Márton, To­roczkai György és főnemesek is. 1703-ban az Úrnapi körmeneten az iskolások magyarul énekeltek. De ez az iskola még csak elemi lehetett.[16]

1702–1708 között a kuruc-labanc összeütközések miatt a szülők nem küldhették csemetéiket Kolozsvárra iskolába, emiatt több család sürgető kérésére 1708-tól grammatikai osztályok indultak. Mivel a két pap a lelkipásztorkodással volt elfoglalva, ezért néhány ún. ludimagistert, azaz elemi iskolai tanítót bíztak meg az oktatással. A főnemesek azon­ban lassan arra is rá tudták venni a jezsuita pátereket, hogy a szoros értelemben vett nevelésen kívül fogadják be maguk közé a sarjaikat, élelmezés és szállás szempontjából is. Az első convictorok, bentlakók Boér Ferencznek József, Szereday Péternek Mihály, Berzenczei Jánosnak István, özv. Szalánczynénak József fiai voltak.[17] Ez volt az alapja a néhány év múlva felépülő nevelőháznak és gimnáziumnak. A rövid idő alatt, hevenyében felállított iskolát előkelő kísérettel meglátogatta Gróf Apor István főkincstárnok is. Nagyon elnyerte tetszését és jutalom gyanánt könyveket osztogatott, hogy ezzel is fokozza az itt tanuló diákok szorgalmát. 1711-ben az osztrák jezsuita rendtartomány provinciálisa, Hevennesi Gábor látogatta meg az iskolát. Vásárhelyre vezető útja során végiglátogatta az útba eső, katolikus hitben megmaradt főnemesi csalá­dokat. Ezek hitvalló magatartását látva 1712-ben 20 szegény tanuló teljes ellátására 4000 rénes forintos alapítványt tett egy alapító levél kísére­tében: „Minthogy a kath. vallás Erdélyben a Jézus társaság vezetése alatt álló nevelőházakból kikerült ifjak által tartható fenn és terjeszthető tovább, s minthogy Maros-Vásárhely városa igen alkalmas hely egy nevelőház emelésére, különösen oly szegény ifjak számára, kik a tévelyből az egye­dül üdvözítő hitre térittetnek vissza, hogy némi mód és alkalom legyen ezek nevelésére: azért egy Maros-Vásárhelyen felállítandó nevelőház (seminarium) számára 4 ezer bécsi rénes forintot adományozok ... E nevelőház igazgattassék és kormányoztassék oly módon, mint a kolozsvári seminariumunk.”[18] És rendelkezik, hogy az általa alapított nevelőház védőszentje Szent István I. magyar apostoli király legyen. Sőt utólag az összeget még növeli 200 rénes forinttal, azzal az utasítással, hogy a templom telkén iskola és nevelőház építtessék. Az alapítványt, az alapító neve után Hevennesi alapítvány néven ismerjük.

Természetesen 200 rénes forint nagy összegnek számított, de nyilván nem elégséges egy nevelőház és iskolaépület felépítéséhez. Arra viszont elegendő volt, hogy a székely katolikus főurakat is lelkesítse, és hasonló gesztusokra késztesse, s egyben az ügy iránti lelkesedésüket nö­velje. A város erdeiből fát adott, Szárhegyi Lázár Ferencz a Maroson 6 tutajt szállított le, és ácsmesterét Csáki Mihályt is küldte a munkálat vezetésére. Így gyorsan felépült a mai templom szentélyének helyén egy emeletes épület. Gróf Petki Dávid Marosszentgyörgy ura „az új nevelő­ház és iskola épületeit czigányai által kívül-belül bevakoltatja” és ugyan­azon év novemberében az iskola 200 tanuló befogadására készen állt. Vezetése a helybéli jezsuitákra ment át. Első régense, azaz igazgatója pater Körmöndi Imre, akit 1713-ban Tallián László váltott föl.[19]

A kutatónak nehézséget jelent, hogy 1716-ig vajmi kevés adatunk van. Hogy az iskola hány osztályú volt, milyen fokozatot adott, nem tudjuk. Tudomásunk van egy Dánfalvi nevű kántor-tanítóról, aki nagy szolgá­latokat tesz, minden valószínűség szerint rá lehetett bízva az elemi oktatás vezetése. 1716 után két tanítóról vannak feljegyzések: Gál Imréről és Török Ferenczről.

Az iskola és nevelőház vezetése a rend feje (superiora) alatt állt, aki felvigyázott az intézetekre és az oktatás menetére. 1718-ban a tanulók szá­ma 40, ebből 15-en laknak a nevelőházban. 1719-ben kitört a pusztító döghalálként emlegetett pestis-járvány. A két helyben lakó jezsuita is belehal, csakúgy, mint a város 2000 polgára. Így az iskola egy évig kény­szerszünetet tart. A pestis a következő évben is arat, a megfélemlített szülők pedig az otthon tartózkodó ifjakat befogták a gazdálkodásba. 1721-ben, mikor újra megnyílt az iskola teljesen új nemzedékkel indult. Sok gyermek árva lett akkorra, ezért 23-at a nevelőház pártfogásába vesznek. Összesen 30-an tanultak az iskolában. 1726-ban már 36 árva volt benn és összesen 70 diákja volt az iskolának.[20]

Tehát megállapíthatjuk, hogy a szörnyű járvány ellenére az iskola látogatottsága egyre gyarapodott. A hitélet is fellendült a városban, emiatt szükségessé vált a templom nagyobbítása. Ezt nem lehetett másképpen megvalósítani, minthogy a templom szentélyét abba az irányba bővítik, ahova 1712-ben az emeletes iskolát és nevelőházat építtették. Ám akkor új helyiséget kellett találni az iskolának és a nevelőháznak.[21] Legalkal­masabb hely a templom piac felöli részén levő, a Lugosi család tulajdonát képező Tholdalagi ház lett volna. A gondot az jelentette, hogy akkor a városi tanácsnak a Lugosi családdal már volt egy előszerződése, és köz­tudott volt, hogy a tanács nem kívánt helyet adni a város legelőnyösebb részében a jezsuiták további terjeszkedésének. Erdély három igen tekin­télyes és nagy befolyású katolikus főura gróf Kornis Zsigmond Erdély kormányzója, gróf Kornis István királyi tanácsos, erdélyi hadbiztos, vala­mint a francia származású báró Johann Karl Tige császári hadvezér, 1706–1707-ben az erdélyi hadak parancsnoka, beavatkozásának köszön­hetően a telek megvásárlása mégis megvalósult, azzal, hogy a város ta­nácsa visszalépett.[22] 1727-ben költözött át erre a telekre az iskola és a nevelőház, de igen rövid időre felelt meg a céloknak ez a telek, mivel a hívek és a tanoncok száma egyre nőtt, sokkal hamarabb, mint azt bárki előreláthatta volna. 1732-ben újra a hely hiányának problémájába ütköztek, az iskola további működéséhez új, tágasabb épületet kellett keresni.

A megoldás gyorsan, gondviselés-szerűen jött: Mollindes Ferencz, az osztrák jezsuita rendtartomány provinciálisa, amint értesült a maros­vásárhelyi szükségletekről azonnal rendelkezésükre bocsátott 1000 rénes forintot. Ezen összegről két részben rendelkezett. Egyik részével vásá­roljanak alkalmas telket, másik részével pedig iskolát építsenek, amiben 500 tanuló is okulhat. Telket vásárolnak is a jezsuiták, és az építkezés is halad, azonban mielőtt befejezhették volna, a rend feloszlatásakor minden a kincstár kezére jutott.[23]

Arról, hogy milyen tárgyakat tanultak a diákok itt és milyen tanterv szerint, adatunk nincsen. Azt hogy algimnáziumnak lehetett megfelelő abból következtethetjük ki, hogy egy hivatalos átiratunk maradt fenn 1737-ből, amiben egy felsőbb rendelet tesz az iskolára olyanféle említést, ami abban a korban gimnáziumi fokozatnak felelhetett meg. Ilyen említés például a grammatikai osztályokról szóló.[24]

Tény, hogy Marosvásárhely, ahol a hitújítás tulajdonképpen meg­szüntette a katolikus egyház létezését, a jezsuiták jól szervezett, fegyel­mezett és áldozatkész munkája nélkül nem valószínű, hogy ilyen ered­ményesen megújulhatott volna. A verbálisan is megnyilatkozó, de gyakran tettlegességig menő agresszió ellen a jezsuita páterek a leghatékonyabb fegyverrel védekeztek: a szerénység, alázatosság, de főleg a tudás fegyverével. Marosvásárhelyen tanultak a leghíresebb családok sarjai, akik azáltal, hogy gyerekeiket ott taníttatták, nemcsak bizalmukat tanúsították az iskola iránt, hanem valahányszor szükségessé vált, tetemes áldozatokkal siettek a je­zsuita atyák támogatására. A családok alapítványokat tettek az iskolaügy minél hatékonyabbá tételére.

1712-től a jezsuita rend feloszlatásáig az iskolát kizárólag jezsuita páterek igazgatták: Körmöndi Imre (1712), Tallian Miklós (1713), Zaicsics György (1714), Ujhelyi Ádám (1714–1717), Varjú Zsigmond (1718), Endes János (1719–1735), Gyalogi János (1736–1737), Kövér András (1738–1741), Endes János újból (1741–1743), Reigai György (1744–1745), Palkovits (1746), Balogh József, aki a székelyudvarhelyi nevelőház alapítója (1747–1756), Apostol György (1757–1758), Salbek Ferencz (1759), Spach Ferencz (1760), Váradi János (1761–1763), Vlasics János (1764–1766), Ribics Pál (1767).[25] Munkájuk nem volt hiábavaló. A mindössze hatvanéves műkö­désük alatt 2949 ifjú tanult a gimnáziumban és 1105 ifjú nyert ellátást a nevelőházban.[26]

Az oktatás a jezsuita rend feloszlatása után

A jezsuita rend 1773-ban bekövetkezett feloszlatása teljesen új hely­zetet teremtett a katolikus iskolaügyben. Az államhatalom, ami eddig nem foglalkozott a neveléssel, hanem az egyházakra ill. katolikus vonatkozásban főként a szerzetesrendekre bízta, most a feloszlatott rend tulajdonából létrehozva a tanulmányi és ösztöndíj alapot, jogot formált magának annak kezelésére, és az iskolaügy feletti kormányzati és ellenőrzési jogot is ma­gának követelte.[27]

Az állami befolyás a jezsuita nevelés szellemén és irányán nem volt képes jelentős kárt tenni. A marosvásárhelyi plébánia, templom, iskola és nevelőház ugyan a kincstár kezére került, de ezek irányítását a világi papságra bízta. Apostol György, aki a rend eltörlése előtt 1762-1773 között a marosvásáhelyi ház elöljárója volt, 1774 és 1781 között, mint a marosvásárhelyi hitközség lelkésze, a gimnázium direktora és a nevelőház régense működhetett tovább. 1781-től szintén volt jezsuitát, a kolozsvári lyceum tanárát Liszi Andrást helyeztetik át Marosvásárhelyre, ahol átvette a nevelőház vezetését és szónoklatot, illetve költészetet tanított.

Az iskola szelleme, iránya, a tantárgyak s azok osztályfokozati beosztása tehát ugyanaz maradt, csak a rendelkezési és közvetlen ellenőrzési jog szállt át az államhatalomra.

Erdélyben a politikai hatalmat ebben az időben a Főkormányszék gyakorolta. Hatáskörébe tartozott a tanügyi javak kezelése, amit előbb testületileg, majd a Commissio Catholica által gyakorolt. Általában meg­állapítható, hogy amilyen abszolutista szellem uralkodott a politikai életben Mária Terézia és II. József uralkodása alatt, ugyanaz a fő vonás lelhető fel a kor oktatási és nevelési állapotában is. A kormány németesítési szán­dékából született intézkedése a német nyelv tanításának szorgalmazása a tanintézetekben. Marosvásárhelyen, mivel a városban nagy számban laktak német ajkú tisztviselők, viszonylag kevés ellenállásba ütközött. Ez a tö­rekvés azonban később abban csúcsosodott ki, hogy a nemzeti szellem teljes mellőzésével, a gimnáziumot idegen érdekek szolgálatába kívánja állítani, azzal, hogy diákjai közé tilos lett olyanokat felvenni, akik nem bizonyítottak kellő jártasságot a német nyelv ismeretében. A Principiaból, Grammatikából és Szntaxisból álló három osztályos gimnáziumot 1778-tól Rhetor és Poesis osztályokkal egészítik ki, s a következő évtől a kor követelményeinek megfelelően új tanterv a „Ratio Educationis”[28] beve­zetésére is sor kerül.

A tantestület ebben az időben a következőképpen tevődött össze: Szegedi György, prefektus, Liszi András volt jezsuita, a superioris hu­manitatis, Lakatos András egyházi, az inferioris humanitatis, Simai Lukács egyházi, a supremae grammaticae osztály tanára, Simon István egyházi a mediae grammaticae osztály tanára és Árvai Mihály egyházi az infimae grammaticae osztálynak volt tanára.[29] Az itt tanulók száma tekintélyes és folyamatosan növekvő tendenciát mutatott, tehát gondolkodni kellett nagyobb épület biztosításán. Szegedi György plébánosnak és gimnáziumi prefektusnak sikerült is kieszközölnie a tanügyi bizottságnál, hogy telket vásároljanak a régi iskolaépület közelében, és annak emeleti részt építsenek. Bár a város tanácsa megpróbálta megakadályozni ezt a törekvést, Szegedi nem hátrált meg, élete utolsó napjaiban levélben fordult Mária Teréziához, akinek segítségét kérte. Mária Terézia meg is tette a kellő lépéseket, a tanács megváltoztatta döntését, engedélyezte az építkezést, sőt a felsőbb hatalom rendeletére köteles 300 forint készpénzzel is hozzá­járulni az építkezéshez, amely 1781-ben kezdődött el és már 1784-ben be is költözhetett az iskola.

A császár, II. József 1784-ben a nevelőintézetek bezárását előíró rendeletével megszüntette a marosvásárhelyi intézetet is. Tiktakozni sem lehetett és értelme sem lett volna. A nevelőház minden vagyona, épülete, telke eladódott, hogy a befolyt összeget az erdélyi katolikus ösztön­díjalapba helyezzék. Árúba bocsátották magát a nevelőházat is telkestől, de az olyan gyenge állapotú volt, hogy nem akadt vevője.

II. József halála előtt visszavonta sérelmes rendeleteit, s újra enge­délyezte a nevelőházak működését, de az addigra nagyon romos állapotba került. Az 1789. év a helyreállítás esztendeje. Nagyon nehéz idők kö­szöntöttek a marosvásárhelyi iskolaügyre. A Főkormányszék 1793-ban Liszi András halálát követően Göntzi Ferencet nevezte ki régensnek, aki miután elfoglalja hivatalát, Ferenczi András plébánossal és gimnáziumi prefektussal oda hat, hogy az iskola helyeztessen vissza eredeti épüle­tébe. Ez akkor lehetetlennek tűnt, az épület borzalmas állapota miatt, de 1795-ben egy részébe már ismét beköltözhettek.

Figyelemre méltó, hogy a nemzet nehéz társadalom-politikai és szo­ciális helyzetében, milyen receptíven reagált a segélykérésekre. Soha akkora érdeklődét az iskolaügy iránt nem tanúsítottak. Legjobb bizonyíték erre, hogy a kor katolikus nagyjai a szent ügy iránti buzgóságban egymást felül­múlva versengenek az alapítványtevésben. Az évek során megsokasodott alapítványok által az intézet ebben az időben 50 székely árva vagy szegény tanuló ellátását és taníttatását volt képes fedezni.[30]

A gimnázium 19. századi története

A sok viszontagság után a gimnázium életében viszonylag csendes korszak következett. Anyagiakban hiányt nem szenvedtek, hiszen, mint a fentiekben láttuk az intézményt jelentős alapítványokkal támogatták klerikusok és laikus főurak egyaránt. A tapasztalt segítőkészséget egyfelől az iskola kitűnő professzorainak buzgósága, másfelől a nevelőházban el­helyezett ifjak atyai, gondoskodó nevelése magyarázta.

1809-ben Losteiner János régens új nevelőház építtetését szorgal­mazta. Kérését a tanügyi kormány anyagi gondokkal való küszködésre hivatkozva visszautasította ugyan, de 1815-ben Urbáni József régens még egy kísérletet tett a sürgető probléma megoldására. Bár 1819. május 7-én a kormány Rudnay Sándor (1815–1819) erdélyi püspököt kinevezte „az összes erdélyi római katholikus iskolák és nevelőházak legfőbb igaz­gatójává”[31], korai halála miatt a kitűzött cél megvalósításában segíteni nem tudott.

Utódja Szepessy Ignác (1819–1827) püspök, a Főkormányszék tagja­ként tekintélyének latba vetésével 1821-ben kieszközölte a kormánynál, hogy az iskolának és nevelőintézetnek alkalmas és megfelelő székhelyet vásároljanak.[32] Az ügy kivitelezésével megbízott Székely Mihálynak tízévi munkájába telt a megvalósítás. Egyezség született, hogy a minorita rend a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium és nevelőház céljaira házát, templomát és telkét eladja, 32 ezer forintért. Banális okok miatt az üzlet megkötése elmaradt, ezzel még tovább tolva a hely problema­tikáját. A gond sürgős megoldást kívánt ezért kölcsönnel kezdték el az új épület építését. Az akkori régens, Andrási József a szó szoros érte­lemben részt vállalt az építésben, munka közben, balesetben halt meg.[33]

Utódja, Zsombori István vezetése alatt történt a nemzeti öntudat ébredése és a tanügyi helyzetben is rengeteg változás illetve nagyobb méretű mozgalmak periódusa ez. Vezetésében igyekezett nem csak az anyagi javak rendezésére figyelni, hanem az erkölcsi és vallásos nevelésre is gondot fordítani. Az ő idején keletkezett az un. Olvasótár, a későbbi tanári könyvtár alapja, ami 1851-ben 211 művet foglalt magába.[34]

Az 1848-as év, a forradalom éve, a nemzeti öntudatot erősítette a magyarságban, de az iskolaügy kárt szenvedett, hiszen a megváltozott han­gulatban az oktatás háttérbe szorult, kevesebb figyelmet szenteltek rá. A szabadságharc alatt az épületet át kellett engedni a katonaságnak, amely kórháznak használta. 1850. szeptemberében költözhetett be újra az iskola. Az épület két év alatt nagyon leromlott. Kovács Miklós (1827-1859) püspök sürgeti az épület restaurálását, s ennek köszönhetően decemberben újra indulhatott a tanítás.

Kovács püspök elhunyta után Haynald Lajos vette át az egyházmegye kormányzását. A rendkívül karizmatikus püspök nehéz politikai időkben kellett hogy ellássa feladatait. A német nyelv újbóli, mértéken felüli tér­hódítása aggodalommal töltötte el a püspököt, aki közvetítő megoldásként a latin nyelvhez való visszatérést szorgalmazta.[35] Nem tudni mi lett volna az Erdélyi Római Katolikus Státus középiskoláival, ha a püspök nem áll ki azok mellett a politikai hatalommal szemben. A püspök sürgette a gimnázium mellett működő nevelőház visszaállítását is. A nehéz helyzet ellenére az ott tanuló diákok számbeli növekedése magáért beszél. Miután 1850-ben 40 tanulóval újra indult, 1855-ben már 83 diákja volt, és az évtized végére a szám 100 fölé emelkedett.

1865-ben Fogarasy Mihály kap püspöki kinevezést az egyházmegye élére. Püspökségének sajátos vonása az iskola és tanügyi kérdés kezelése. A kalocsai érsekségben meghonosodott gyakorlat szerint, 1867-ben püspöki biztost nevezett ki a marosvásárhelyi gimnázium és nevelőház számára a helyi prépost-plébános Veszely Károly személyében. Feladata felügyelni a gimnáziumban és a nevelőházban, a vallásos szellemben történő nevelést és oktatást. Az 1848 és 1873 között fokozatosan ujjá­szerveződő Státus a maga részéről szintén kinevezett egy világi gondnokot Mikó Mihály Marosszék főkirálybírója személyében. Mindketten nagy figyelmet fordítottak az előadások gyakori látogatása és a vizsgákon való részvétel által az oktatás menetének ellenőrzésére, figyelemmel kísérték az ifjúság előrehaladását, a nevelés irányát és fejlődését.

Az 1869–70-es iskolai évvel lépett életbe az új, Eötvös féle tanterv, mely a középiskolákat három csoportra osztja. A nyolc osztályosokat fő-, a hat osztályosokat nagy-, a négy osztályos gimnáziumokat pedig algim­náziumnak nevezi. Ennek során a korábban négy osztállyal működő marosvásárhelyi gimnázium hat osztályra egészül ki, és nagygimnáziumi rangot kap. Az új tanterv és tanmenet bevezetése, szükségessé tette a tantervnek megfelelő új tankönyvek szerkesztését. A kihívásnak eleget tettek, nem született ugyan sok munka, ám ami született, az színvonalas, és a tanításnál eredményesen használható munka volt.[36]

A középiskolákról és azok tanárainak képesítéséről rendelkező 1883. évi XXX. törvénycikk 41. §-a elismerte az Erdélyi Római Katolikus Státus középiskolákra vonatkozó régi országos törvényeken, fejedelmi alapító és kiváltságleveleken, valamint szokáson alapuló jogait[37], így a marosvásárhelyi gimnázium a megváltozott körülmények között is vál­tozatlanul végezhette nevelő és oktató munkáját.

A Státus ekkor önerőből négy nyolcosztályos (brassói, csíksomlyói, kolozsvári, székelyudvarhelyi) főgimnáziumot, két hatosztályos (gyulafe­hérvári és marosvásárhelyi) nagygimnáziumot és három négyosztályos algimnáziumot tartott fönn.[38] Ezeknek egy része épület és felszerelés tekintetében nem állt azon a színvonalon, amelyet egy középiskolától a korabeli megújuló tanügyi követelmények sürgettek. Tanáraink fizetése pedig messze az átlagos középiskolai tanári fizetés alatt állt. Mind a szerzetes, mind pedig a világi tanárok az Istenhez és egyházhoz való ra­gaszkodással, és ügybuzgósággal pótolták azt a motivációs hiányt, amit az alacsony fizetés jelentett. Mivel ez az állapot hosszútávon nem volt fenntartható, a Státus igazgatótanácsa az 1885. évtől kezdődően ismételten a Magyar Királyi Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz fordult a gimnáziumok állami támogatását kérve.

A kialakult helyzetet legvilágosabban és egyszersmind legkendőzet­lenebbül a Státus igazgatótanácsának 1891. január 29-én Csáky Albin magyar királyi vallás- és közoktatásügyi miniszterhez intézett felirata kör­vonalazza, amikor hivatkozva a fennemlített 1883. évi XXX. törvénycikk, 47. §-ára[39], mely kilátásba helyezi a felekezeti oktatási intézmények számára az államsegély megadását, így fogalmaz: „A középiskolai törvény életbe lépésével a felekezeti jellegű iskolákban biztosított csekély befolyást az egyes felekezetek részére bőven osztogatott segélyekkel enyhítette a magas kormány, úgy mindazonáltal, hogy míg protestáns atyánkfiai az erdélyi róm. kath. status ősi autonómiájánál jóval szélesebb körű önkormány­zatot sértetlenül élveznek s mégis állami segéllyel nemcsak iskoláik állandó szükségletei lettek busásan kipótolva, hanem egyszersmindenkorra adott segély összegekkel az egyes tanintézetek pompás épületekkel el is láttattak: addig az erd. róm. kath. status valahányszor valóban égető szükségletei részben való fedezését kérte, mindannyiszor kegyes ígéretekkel lett egy jobb jövővel biztatva s így pusztán saját maga erejére hagyatván, a magas kormány tényleg elismerte ezen kultúrintézmény teljes önállóságát, ha a terhek hordozásáról volt szó, de legnagyobb következetességgel nyírta körül jobban és jobban ősi joga százados fájának lombjait akkor, mikor saját erejéből fenntartott iskolák pedagógiai és didactikai vezetése került szóba.”[40]

Amint a fentiekből nyilvánvaló, egyfelől a minisztérium részéről az 1870-től Magyarországon kibontakozó katolikus autonómia mozgalom kapcsán lábra kapott autonómia- és katolikus ellenes magatartás, másfelől az Erdélyi Katolikus Státus autonómia ügyben mindenkori érzékenysége lehet a magyarázata a minisztérium elzárkózásának az állami finanszírozást sürgető kérések elől. A Státus ugyanakkor mindig a törvény alapján állva, arra hivatkozva védte jogait. Egy miniszteri leiratra így replikáznak: „azon álláspont, amelyet nagyméltóságod e kérdésben elfoglal, felette sérelmes az erdélyi püspöki egyházmegye autonomikus jogai tekintetében, - ép azért, mert a fennforgó tárgyra nézve irányadó 1883-ki XXX-ik törv. cz. szellemével és határozott intézkedéseivel ellentétben áll.”[41]

Mégis az ismételt sürgető kérés, az alapos jogi érvelés, valamint a Státus magas beosztásban lévő tagjainak széleskörű mozgósítása követ­keztében 1895-re lassan elindul a státusgimnáziumok részbeni támogatása. A kantai gimnázium mellett az egyetlen, amely támogatásban nem részesül a marosvásárhelyi hat osztályos nagygimnázium. Az igazgatótanács 1895. október 14-i üléséről újabb levelet intéz a Magyar Királyi Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz. Ebben a támogatáson túl egyszersmind megismétli a 818-1894. szám alatt megküldött felterjesztésben megfogal­mazott kérést, a hat osztályos gimnázium nyolc osztályos főgimnáziummá való kiegészítésére vonatkozóan. Ebben számolnak be arról is, hogy az iskola olyan fejlődésnek indult, hogy az utóbbi tíz évben a növekedés 80 %-ot tesz ki, a hallgatók száma az 1894–95. tanévben 206 tanuló és az ugyanabban az évben jelentkezők közül 35 tanulót kellett visszautasítani. Ezekre az érvekre való hivatkozással kérik a miniszter segítségét, hogy „ezen gymnasiumunkat fokozatosan nyolcz osztályú főgimnáziummá egészíthessük ki, hogy a tanárok fizetését emelhessük és hogy egy teljesen megfelelő új gymnasiumi épületet építhessünk”[42].

Az igazgatótanács tagjainak kezdeményező bátorságáról tesz tanúságot, hogy az állami támogatásra vonatkozó ismételten megújított kérésre kedvező választ várva, de azt be sem várva, próba képpen, egy évre ideiglenes jelleggel megindította a hetedik osztályt. A minisztérium a hetedik osztály beindítását ugyan utólagosan tudomásul vette, de segélyt „a kellő fedezet hiányában” a helyzet kényszere alatt sem adott.

Az igazgatótanács a következő tanévben – bár a gimnázium mind az igazgatótanács mind pedig a státusgyűlés számára érthetetlen módon, a többi státusgimnáziumhoz képest is elenyészően kevés támogatást kapott[43] – „kedvező kilátások reményében”, ill. saját forrásra hagyatkozva, elindította a nyolcadik osztályt is. A minisztérium ezt ugyan tudomásul vette, de a nyilvánossági jogot és az érettségi vizsgálat jogát megtagadta. További egyeztetésre volt szükség, hogy a gimnázium megkapja a fenn­említett jogokat.[44]

A következő, 1899. évben már 3000 forint állami támogatáshoz jutott a gimnázium, amely a többi gimnázium tanárainak a fizetésemeléséhez képest, mindössze ötven százalékos emelést tett lehetővé a marosvá­sárhelyi tanárok számára. Ugyanakkor a minisztériummal megindult egy tárgyalás a hosszú távú együttműködés és ennek fejében rendszeresített állami támogatás ügyében.

A marosvásárhelyi Római Katolikus Főgimnázium a 20. században

A marosvásárhelyi Római Katolikus Főgimnázium számára a husza­dik század a messzire mutató tervezés lázában kezdődött. A minisztérium, miután az 1900-01. tanévre 10 000 forint államsegélyt folyósított, a 28 797–1900. sz. leiratával tárgyalást kezdett egy új gimnázium építését illetően, 240 000 korona összegű beruházási államsegélyt helyezve kilá­tásba. Az igazgatótanács fontosnak tartotta az új gimnáziumot a fiúnövel­dével egy épületben helyezni el, amennyiben erre alkalmas helyet talál. Az egyházközséggel kezdeményezett tárgyalásokat, melynek eredményeként sikerült egy, a célnak kiválóan alkalmas telek adásvételében megegyezni. A telek a Vár tér – a régi Klastrom és Német utca találkozásánál – 16 szám alatt terült el, 2885 négyszögöl, valamivel több, mint egy hektár alapterületen. A plébánia a régi gimnázium tanulmányi alap tulajdonában lévő részéért, és további 10 000 korona készpénzért cserébe engedte át.[45]

Az épület tervének elkészítésére kiirt pályázatra hét pályamunka érkezett, melyek közül a Magyar Mérnök és Építész Egylet bírálata alapján némi módosításokkal a Kőrösi Albert budapesti műépítész terve nyert elfoga­dást.

Mivel a minisztérium által megajánlott államsegély az építkezés telek nélkül számított árának a felét sem tette ki, az igazgatótanács kénytelen volt elállni a fiúnövelde építésétől, és a korlátozott anyagi alapok miatt egyelőre csak a gimnázium építését kezdhette el. Ennek tervezésével Pápai Sándor mérnököt bízta meg, aki azt olyan ütemben készítette el, hogy az igazgatótanács 1904. június 3-án már fölterjeszthette a minisz­tériumba jóváhagyás végett. Az építésre kiirt pályázatot 5 pályázó közül ifj. Csiszár Lajos marosvásárhelyi építőmester nyerte el. A szerződést 250 171 korona 61 fillér vállalati árral és 1905. augusztus 15-i határ­idővel kötötték.

Az építkezés zökkenőmentes lebonyolítása érdekében az igazgatótanács egy helyi építőbizottságot hozott létre Karácson Márton, a Státus igaz­gatótanácsosa vezetésével. Tagjai voltak Mikó Árpád világi gondnok, gróf Lázár István főispán, dr. Kábdebo Ferenc királyi közjegyző, Rettegi Géza főgimnáziumi igazgató, Misz Olivér tanár, mint státusgyűlési tagok, valamint Lobenschuss József mérnök, mint Pápai Sándor mérnök helyettese a művezetésben.[46]

Az 1905. évre az épület bútorral való felszerelése maradt. A meg­hirdetett pályázaton 13. %-os engedménnyel a marosvásárhelyi ipari szövetkezet került ki győztesen és 23 295 korona 12 fillér összegben meg is kötötték a szerződést. További felszerelést 3691 koronáért, egy szomszéd telket 2000 koronáért vásároltak, a telek rendezése és bekerítése pedig további 11.070 korona 60 fillérbe került.

Az épület a további kiadásokat is felszámítva összesen 364 430 korona 10 fillér összköltségvetéssel a „munkás zavarok miatt” ugyan augusztus 15-ére nem készült el, de a tanítást szeptember 15-én már meg lehetett kezdeni.[47] A marosvásárhelyi főgimnázium így hosszas hányattatás és mostoha sors után gyönyörű, új, ma is létező, a szecessziós stílus jegyeit viselő épületbe került és újult erővel és lelkesedéssel folytathatta áldásos tevékenységét.

Az igazgatótanács következő gondja a finevelő intézet helyzetének megoldása volt. Az új finevelő intézet építésének szándékával 1907 folya­mán árúba bocsátotta mind az épületet, mint pedig a hozzá tartozó major-kertet. Előbbit 70 000 koronáért a katolikus legényegylet, utóbbit 12 000 koronáért Dr. Marosi Béla vette meg. A terveket erre is Pápai Sándor mérnök készítette. Az építés munkálataira kiirt pályázatot Váradi Árpád marosvásárhelyi építész nyerte, aki 1908. november 1-jei határidőre vállalta az építkezés munkálatok befejezését.

Az építkezési munkálatok megkönnyítése érdekében a finevelő építéséhez is helyi bizottságot neveztek ki. Tagjai voltak Karácson Márton igazgatótanácsos elnöklete alatt, ifj. Ugron Gábor, Köllő Ignác, Rettegi Géza, Misz Olivér és Czimbalmos József. Az épület átadása november 4-én meg is történt. Az építkezés egészében 131 495 korona 57 fillérbe került.

A nyolcosztályos főgimnázium 1934-ig működött, amikor, az 1934-35-ös iskolai évtől a hatóságok négyosztályos algimnáziummá fokozták. Az üresen maradt osztálytermekbe beköltöztették a Kézdivásárhelyről betelepített római katolikus tanítóképzőt. Így működött 1940-ig.[48] Miután a tanítóképzőt Csíksomlyóra helyezték át, 1940-ben újból nyolcosztályos gimnázium lett és felvette a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgim­názium nevet. Az 1948-as államosítás után magyar nyelvű leánylíceummá alakították, és 1962-ben egyesítették a Felső Kereskedelmi Iskola épületében működő Unirea román nyelvű leánylíceummal, amely egy év múlva át is költözött. Ma is román nyelvű elméleti líceumként működik, bár az egy­házi ingatlanok visszaszolgáltatását biztosító törvény alapján, ma újra az eredeti tulajdonosa, az Erdélyi Római Katolikus Státus, tulajdonát képezi.

A fiúgimnázium és a nevelőház, ma azt mondanánk kollégium, közel hatvan éve beszüntette működését. A gimnázium épülete még áll. Hirdeti, hogy az ügybuzgó, vallási és nemzeti közösségükért tenni akaró jezsuiták, világi pap- és laikus tanárok lelkesedése csodákra képes. Munkájuk nem volt hiábavaló. Ma, a tömegoktatás korában talán az 1712 és 1773 között gimnáziumi tanulmányait itt végző 2949 ifjú talán nem sok, még akkor sem, ha hozzáadjuk az 1773-tól 1948-ig terjedő időben tanulmá­nyaikat itt végző ifjak ezreit. Nem sok, de mindannyian megtanulták a gimnáziumi ismereteken túl, szeretni az Istent, becsülni az embereket, értékelni az áldozatos életet és népük értékes polgáraivá váltak.

Jó munkát végeztek, hiszen a maguk korában jók, a legmodernebbek voltak a módszereik. És ha ezt nem mi állapítjuk meg, hanem a protestáns Francis Bacon, aki 1612-ben azt írja, hogy ha a nevelés dolgában tanácsra van szükségünk, forduljunk a jezsuitákhoz mert az ő iskoláik a legjobbak[49], akkor ebből arra lehet következtetni, hogy ezek az iskolák minden anyagi, személyi, vagy másmilyen fogyatékosságuk ellenére csakugyan jók voltak.

---

[1] A Marosvásárhelyi Róm[ai] Kath[olikus] Gymnasium Értesitője az 1890–91-ik iskolai évről. Közli Karácson Márton igazgató. (a továbbiakban Értesítő 1890-91), Kolozsvár 1891, 5.

[2] Oltványi Pál, A népoktatási ügy Magyarországban a mult s jelen időben, Szeged 1884, 1.

[3] Báthori István alapítólevele a kolozsvári egyetemi jogú akadémia számára. Kiadva in: Szögi László (Szerk.), Régi magyar egyetemek emlékezete. 1367–1777. Válogatott dokumentumok a magyar­országi felsőoktatás történetéhez, Budapest 1995, 165–170, itt 168.

[4] Orosz Gábor (szer.), Az európai középkor, reneszánsz és a 16. század neveléstörténete. Prohászka Lajos egyetemi előadásaiból II. Debrecen 2004, 239

[5] Vö. Kosáry Domokos, Művelődés a XVIII. Századi Magyarországon, Budapest 1996, 73-74. Kosárynak a jezsuitákat nemzetellenes magatartással illető kijelentését Lukács László a magyar jezsuiták írásos emlékeinek kutatója, dokumentumokra hivatkozva válaszolja meg. Vö. Lukács László, A független magyar jezsuita rendtartomány kérdése és az osztrák abszolutizmus (1649–1773), Szeged 1989, 9.

[6] Vö. Értesítő 1890-91, 6.

[7] A hét falú neve, melyekből a hagyomány szerint a város alakult: Nagy- vagy Felsősasvár, Kis- vagy Alsósasvár, Székelyfalu, Gurdás, Benefalu, Kisudvar és Kisfalud. Vö. uo.

[8] Vö. uo. 6.

[9] Congregatione Partiali Colosvarini Feria Tertia post Festum Sancti Georgii Anno Domini 1566. celebrata Domini Regnicolae subsequentes Articulos concluserunt et ediderunt. Kiadva in: Veszely, Erdélyi egyháztörténelmi adatok I. 166.

[10] Vö. Jaross Béla, Emlékek a marosvásárhelyi róm. kath. egyházközség múltjából. A hitújítás előtti korszak, in: Marosszéki Füzetek, Szerk. Fodor István, II. sorozat, 6. szám, Marosmenti Élet kiadása 1935. Kiadva in: <http://www.medibit.hu/mvhely/kronika/fodor_fuze tek/jaros.html>, (2007. június 20)

[11] Vö. Marton József, Az Erdélyi (Gyulafehérvári) Egyházmegye története, Gyulafehérvár 1993, 103.

[12] Vö. Értesítő 1890-91, 8.

[13] Báthori István alapítólevele. Kiadva in: Szögi László (Szerk.), Régi magyar egyetemek emlékezete. 1367–1777. Válogatott dokumentumok a magyarországi felsőoktatás történetéhez, Budapest 1995, 165–170, itt 168. A kolozsvári rendház a Missio Dacicanak nevezett erdélyi misszió központja volt.

[14] A plébánia „Historia Domus”-a szerint Marosvásárhelyt akkor kálvinisták laktak. Katolikus összesen 5 férfi és 3 nő volt. Vö. Értesítő 1890-91, 9.

[15] Uo.

[16] Értesítő 1890-91, 10.

[17] A plébánia „Historia Domus”-ából, idézve in: Értesítő 1890-91, 10.

[18] Hevennesi Gábor alapítólevele, idézve in: Értesítő 1890-91, 11.

[19] Értesítő 1890-91 12.

[20] Vö. Értesítő 1890-91, 20.

[21] Értesítő 1890-91 14.

[22] Domus Historia Parochialis erről így számol be: „Domum vicinam, quae domui antiquae nostrae adiacet, senatus iam anno 1722. omni onere exemtam esse volu t puam primum ad nostram potestatem devenerit; ast hic labor, hoc opus! Ut domum Lugosianum comparare possemus, tres primarii et diguitate maxime conspicui viri debebant se interponere: nimirum comes Sigismundus Kornis, gubernator Transilvaniae, Stephanus comes Kornis, L báró Tige bellidux militis Caesareae.” 3. lap.

[23] Értesítő 1890-91 16.

[24] A Domus Historia-ban olvasható, hogy 1747-ben a Suprema grammatica profesz­szora pater Barosi József rendtag. Majd 1749-es bejegyzés alapján a Syntaxis tanára Buzás János jezsuita.

[25] Vö. Értesítő 1890-91, 20.

[26] Vö. uo. 18.

[27] Mária Terézia a Főkormányszék keretében, annak tagjaiból 1767. március 4-én létrehozta a katolikusok egyházi és tanulmányi ügyeit intéző bizottságot, az ún. Commissio Catholica-t. Ez kezelte a királynő által létrehozott erdélyi katolikus vallásalapot, majd 1768-tól a katolikus árvaházalapot, 1773-tól a katolikus tanulmány és ösztöndíjalapot, 1775-től az elemi iskolák alapját, 1808-tól az elemi iskolai tanítók nyugdíjalapját. II. József 1781-ben egyházi és tanulmányi részre osztotta, majd 1784-ben külön alapítványi bizottságot szervezett. Vö. A volt erdélyi királyi főkormányszék kebelében fennállott Katholikus Bizottság hatásköréről és az erdélyi kath. status-gyülés és igazgató-tanács által követendő eljárási módozatról eredeti okmányok alapján, Gy.-Fehérvár 1876.

[28] A Ratio Educationis Ürményi József és Tresztyánszky Dániel által kidolgozott és Mária Terézia által 1777. augusztus 22-én kiadott kormányrendelet, mely addig kizárólag az egyházak ügyének tekintett közoktatást legelőször teszi állami üggyé és kiterjesz­kedik a közoktatás minden ágára: Ratio Educationis totiusque Rei Literariae per Regnum Hungariae et Provincias eidem adnexas. Tomus I. Vindobonae, typis Joan. Thom. Nob. De Trattnern, sac. Caes. Reg. Maj. Typogr. Et bibl. MDCCLXXVII. 496 lap és 4 táblázat. Vö. Finánczi Ernő, A magyarországi közoktatás története Mária Terézia korában. Második kötet 1773–1780, Budapest 1902, 234-243.

[29] Vö. Értesítő 1890-91 26.

[30] Az iskola történetének első időszakában, 1712-ben Hevennesi Gábor jezsuita tartomány­főnök 4000 rhénes forintos alapítványt tett húsz szegény fiú eltartására. A jó példán felbuzdulva további alapítványok: 1752-ben Bakó János és 1761-ben Bakó Susanna 1595 forintos alapítványa családi ösztöndíjul, gr. Haller Jánosné, szül. Daniel Sofi a vámosgálfalvi tized szeminárium javára történő átengedéséből származó alapítvány, 1778-ban Mária Terézia 10 000 forintos alapítványa, 1781-ben csíkszentgyörgyi Tompos János és neje szentháromsági Szeredai Katalin 3000 forintos alapítványa nyolc rokon gyermek ellátására, Apostol György plébános az iskola régense 2000 forintos alapítványa egy marosvásárhelyi és egy bööi tanuló számára, Liszi András 1000 forintos alapítványa, háromszéki, Polyáni Bíró Pál 3000 forintos alapítványa hat tanuló számára, 2000 fo­rintos alapítványa mikházi vagy valamelyik szomszédos faluból származó ifjú számára, Csernátoni Ferenc 1000 forintos alapítványa, Bob János fogarasi görög-katolikus püspök 3000 forintos alapítványa négy román ifjú tartására, Major és Kis Márton görög-katolikus esperesek 1000 forintos alapítványa hasonló céllal, Hene Ferenc gyulafehérvári székesegyházi kanonok 1000 forintos, gr. Lázár Antónia 600 forintos, háromszéki kézdi­szentléleki Kovács Antal orvos 1000 forintos alapítványai. Vö. Értesítő 1890-91, 30–31.

[31] Értesítő 1890-91 36.

[32] Marton József, Az Erdélyi (Gyulafehérvári) egyházmegye története, 127.

[33] Vö. Értesítő 1890-91 39.

[34] Vö. Értesítő 1890-91 43.

[35] Vö. Marton József, Az Erdélyi (Gyulafehérvári) egyházmegye története, 134.

[36] Értesítő 1890-91 59.

[37] 1883. évi XXX. törvénycikk: A középiskolákról és azok tanárainak képesítéséről „41. § Az erdélyi részekben a katholikus status által fenntartott és vezetett középiskolákra vonat­kozólag mindazon jogok, melyeket eddig a katholikus status gyakorolt, érintetlenül hagyatnak..” Forrás: CompLex Kiadó Kft. 1000 év törvényei internetes adatbázis, <www.1000ev.hu/> (2007. május 27)

[38] Vö. Az Erdélyi Róm[ai] Kath[olikus] Státus Igazgatótanácsának évi Jelentése az 1883-ik évi okt. 9–11 napjaira összehívott státusgyűlés alkalmából, Kolozsvártt 1883, 11

[39] Lásd 38. lábjegyzet.

[40] A Státus igazgatótanácsának Csáky Albin magyar királyi vallás- és közoktatásügyi miniszterhez 2589. szám alatt 1891. január 29-én kelt felirata, idézve in: Az Erdélyi Róm[ai] Kath[olikus] Státus Igazgatótanácsának évi Jelentése az 1891-ik évi szeptember 22–23. napjaira összehívott státusgyűlés alkalmából, Kolozsvárt 1891, 121–127, itt 122.

[41] Az Erdélyi Római Katolikus Státus igazgatótanácsának 571–1884 sz. felirata, idézve in: Az Erdélyi Róm[ai] Kath[olikus] Státus Igazgatótanácsának évi Jelentése az 1884-ik évi szept. 22–23. napjaira összehívott státusgyűlés alkalmából, Kolozsvártt 1884, 43.

[42] Az igazgatótanács 1484–1895. számú felterjesztése a Magyar Királyi Vallás- és Köz­oktatásügyi Minisztériumhoz, idézve in: Az Erdélyi Róm[ai] Kath[olikus] Státus Igazgató­tanácsának évi Jelentése az 1896-ik évi november 11. napjára összehívott státusgyűlés alkalmából, Kolozsvárt 1896, 61–63, itt 61.

[43] Míg a brassói 10 000, a csíksomlyói 6000, a gyulafehérvári 11 000, a kolozsvári 4000, a székelyudvarhelyi 7000, addig a marosvásárhelyi 1897. évre 1000, az 1898. évre pedig 2000 forintot kapott. Vö. Az Erdélyi Róm[ai] Kath[olikus] Státus Igazgatótanácsának évi Jelentése az 1898-ik évi október 27. napjára összehívott státusgyűlés alkalmából, Kolozsvárt 1898, 46.

[44] Vö. uo. 55.

[45] Az Erdélyi Róm[ai] Kath[olikus] Státus Igazgatótanácsának évi Jelentése az 1901-ik évi október 23. napjára összehívott státusgyűlés alkalmából, Kolozsvárt 1901, 38.

[46] Az Erdélyi Róm[ai] Kath[olikus] Státus Igazgatótanácsának évi Jelentése az 1904-ik évi november 17. napjára összehívott státusgyűlés alkalmából, Kolozsvár 1904, 55.

[47] Az Erdélyi Róm[ai] Kath[olikus] Státus Igazgatótanácsának évi Jelentése az 1906-ik évi november 15. napjára összehívott státusgyűlés alkalmából, Kolozsvár 1906, 52.

[48] Vö. Jelentés a Római Katolikus Egyházmegyei Tanács 1940. november hó 28-ra összehívott közgyűlésére, Kolozsvár 1940, 25.

[49] Bacon, Francis, De dignitate et augmentis scientiarum. Lib. VI. c. 4., idézve in: Fináczy Ernő, A renaissance kori nevelés története: Egyetemes neveléstörténet III., Budapest 2004, 251. 37. jgy.